Létezik egy szép népszokás, főleg kisebb falvakban fellelhető, az ún. májusfa-állítás. Röviden összefoglalva annyi a lényege, hogy a május elseje előtti éjszakán a fiatal férfiember (általában „orkosra melegített” haverjai segítségével) egy lehetőleg minél nagyobb és szebb (opcionálisan feldíszített) fát helyez meglévő vagy leendő kedvese kapujába. (A fa-szimbólum fallikus asszociációira itt most nem térnénk ki... :)

Lévén mi sem Abszurdisztán fővárosának szülöttei voltunk, tisztában voltunk ezzel a szép hagyománnyal, s egyik évben a tavaszi Tarka Napok előtt úgy határoztunk, hogy tiszteletünket tesszük e szép hagyomány, és ez által kedves oldalbordáink előtt is.

Nem meglepő módon a teljes móka egy alapos bátorság-  és ötletgyarapítással indult a dohányzóban. Ez szokás szerint jóval hosszabbra és tartalmasabbra sikerült a tervezettnél, így hajnali 2-3 óra környékén nem kicsit módosult tudatállapotban indultunk meg a kolitól pár száz méterre lévő erdős részhez, hogy mindenki kiválassza a maga fáját. A buliként felfogott eseményre kezdetben meglehetősen sokan jelentkeztek, azonban szintén a fent említett ráhangolódásban elég sokan jutottak el a non-verbális szintig, így 3-an maradtunk a valódi munkára.

Az első feladat (miután rájöttünk, hogy a svájci bicska kevés lesz), a megfelelő eszközök beszerzése volt.

Az amúgy sem munkamániás éjszakai ügyeletes karbantartó szerintem régen nem kívánt senkit annyira messze, mint minket, amikor benyújtottuk azonnali igényeinket:  fűrész, balta (hangsúlyoznám: hajnali 2-3 van ekkor). De Hofi dala óta tudjuk, hogy hogyan lehet az ilyen kellemetlennek induló beszélgetéseket röviden a megfelelő irányba és hangulatba terelni :). Nagyduzzogva… ;)

A megfelelő eszközök bér-szeszének lerovása és megivása után megindultunk a susnyásnak. Természetesen mindent találtuk a megfelelő növény előtt: szeméttdombot, sírkövet, trabant-karosszériát.  Mikor végre a növényzet az akkori preferenciáinknak (közgazdászok vagyunk, vagy mi :) megfelelően kezdett alakulni, akkor gyorsan mindenki megtalálta a neki-neki megfelelő fás szárú egyedet. Igen ám, csak hogy férfiak lévén megint nem a használhatóságra és praktikusságra, hanem a külcsínre mentünk: sikerült akkora fákat kiválasztani, amihez nem hogy hárman nem lettünk volna elegek, de a biztos hazaszállítást csak tűzoltósági segítséggel tudtuk volna megoldani (igaz nem voltak messze, de már a karbantartó is sok piába került). Míg erre rájöttünk, szerencsére „csak” egy, később használhatatlan (értsd.: mozdíthatatlan) fát sikerült félig kivágni…

Lejjebb adva az igényekből, a logisztikai érveket is belekalkulálva válogattunk ki pár szebb fiatal fát, amit a fogatlan fűrésszel és életlen baltával igen jó móka volt kivágni. Ennek rendkívüli időigénye kezdetben nem is tűnt fel, csak akkor kezdtünk el csodálkozni, amikor kelet felől valami b*szom fény kezdett jönni...

Hosszas logisztikázás, és a maradék védőital elfogyasztás után elkezdtük vonszolni a fűrészárut vissza a koli felé. Aki már járt Tarkaréten, az tudja, hogy van egy hátsó kapu is, ami adott esetben nagyon megkönnyítette VOLNA a dolgunkat, ha nyitva is van. Nem volt. Ez természetesen nem akadályozott meg minket abban, hogy ezt használjuk a bejutásra.

A fák és saját testünk áthelyezését a kapun csupán néhány póló és egy nadrág bánta, továbbá egy maximálisan biztonságos testhelyzetből szabadjára engedett róka emlékezetett arra, hogy nem is volt ez annyira könnyű és tehermentes művelet.

Itt az én emlékeim részéről némi zavar van a tér-idő kuntinumban, mivel a négykézláb-hányás utáni következő kép az, hogy nappali világosságban próbáljuk a bejárat előtti bicikli-tároló tartóoszlopához hozzáerősíteni a nagy nehezen idelogisztikázott faárut.

A fránya gravitáció csak nem akart a pártunkra állni, mivel akárhogy igazgattuk a fákat, nem akartak függőleges helyzetben maradni. Eddig nem említettem, hogy mindhárman informatikusok is voltunk szegről végről, ami azért érdekes, mert kockához méltóan oldottuk meg a helyzetet: a stúdióban található kábelrögzítő műanyagbilinccsel győztük le Newton undorító találmányát.

Itt már elkezdtük befejezettnek érezni művünket, amikor valakiben (ha jól emlékszem bennem) felmerült a kérdés, hogy a kedves címzettek honnan fogják tudni, hogy az adott fa nekik szól. Az eredeti forgatókönyv szerint - faluhelyen - nem nehéz ezt kitalálni, hisz a legelvetemültebb esetben sincs 3 lánynál több egy családban, és életkor szerint általában beazonosítható a májusfa címzettje.

A kollégium esetében ez egy kicsit problémásabb volt, lévén ha a takarítónőket nem is számoljuk, akkor is durván 200 hölgyemény érezhette volna magénak a szerintünk gyönyörű alkotást.

Ésszel él a magyar ember - szokták mondani. Mi is ezt hittük magunkról, amikor szobaszámmal megjelölve 150-as betűmérettel kinyomtatott, és vízálló irattartóba (ún. bugyiba, bár ez nem az a fajta, ami közel van a világ legjobb dolgához :) helyezett A4-es címkékkel láttuk el a pár órája még szebb jövőt remélő csemetéinket.

Ekkor már tényleg joggal gyönyörködtünk a több óra alatt összehozott művünkben.

Nálam itt megint vágókép :)

Akárhogy is - igényesség ide, kényszermegoldások oda - szerintem baszott mód dagadt a mája akkori nőinknek, hisz sem előtte, sem azóta nem kapott ilyet senki. Jóval tartalmasabb és emlékezetesebb volt ez egy szál virágnál…

u.i.: A növények későbbi sorsa is messzemenően szép, már-már könny- (de lehet inkább nyál-)fakasztó: a nyári egyik bográcsozáskor nagyon finom gulyást főztünk az akkora már csonttá száradt, első osztályú tűzifa segítségével. :)