Remélhetőleg sokan hallottatok a legendás tarkaréti közösségi életről, összetartásról. Álljon itt egy mementó erről az időszakról, kiragadva egy példát, mely nem csak intézményi, de szerintem országos szinten is egyedülálló.

A most következő történet teljes megértéséhez némi háttérinfó szükséges. Megpróbálom ezt itt nagyon röviden felvázolni: a Tarkaréti kollégium most már több, mint 20 éves történetében az egyetem szempontjából nagyon sokáig mostohagyermeknek számított. Mind a felsőbb vezetés figyelmét tekintve, mind a finanszírozást illetőleg általában a sorok végén kullogott. A rektori és gazdasági vezetés részéről folyamatosan az az infó jött, hogy a középtávú cél a kollégium megszüntetése, az itt található férőhelyek kiváltása az egyetemhez jóval közelebb lévő diákszálló(k)ban.

Ez így teljesen jól hangzik, de jó magyar szokás szerint, az elmélet és a gyakorlat megint csak az elméletben egyezett meg:  

Történt egyszer, 2005 őszén, hogy kicsiny kollégiumunk őszi Tarka Napok rendezvényének kellős közepén, kedd délután hazaérvén a suliból akkori igazgatónk és KB-titkárunk megosztott velem egy elsőre érdekes, de egyben felháborító hírt. Nevezetesen, egy aznap(!) hozott rektori utasítás alapján, a Tarkaréti Kollégium lakosságát „áttelepítik” az akkor felújításra kijelölt (és emiatt kiürített) Ráday kollégiumba. Mostani ismereteitek szerint ez még szépen is hangozhat, de tudni kell, hogy az épület akkorra teljes mértékben lakhatatlanná vált, köszönhetően mind az igényes kollégistáknak, mind a feújítás 20 évnyi hiányának. (Teszem hozzá, hogy amíg a Ráday felújítása nem készült el PPP konstrukcióban, addig Tarkarét volt toronymagasan a legjobb állapotban lévő diákszálló a 3 közgázos koli közül).

A fenti utasításban nem csak az volt a gyönyörű, hogy ki akartak költöztetni minket egy olyan helyre, amiről ki lett mondva, hogy lakhatatlan, hanem az is, hogy ezt milyen határidővel tették. Az események történtekor 2005. november elejét írunk, s ha jól emlékszem, december tizenvalahány volt a kiköltözés határideje, tehát kaptunk durván egy hónapot arra, hogy mindent, amit csak akarunk, azt elvigyünk, illetve akinek nincs kedve (gusztusa) egy lelakott barlangba költözni, annak ennyi ideje lett volna új lakhelyet találni.

Itt jön a történet egyik csattanója. A fent felvázolt eseményektől teljesen függetlenül, már hetekkel korábban lefixáltuk a rektorral, hogy Tarka Napok szerdáján a kollégium 20 éves évfordulója alkalmából vendégül látjuk egy kis beszélgetésre a kollégium és az egyetem jelenéről, jövőjéről (azért a sorsnak van humorérzéke, nemde? :). Hát így lesz miről beszélgetni - gondoltuk ezt 24 órával a tervezett „bájcsevej” előtt, a megszerzett plusz információk birtokában. Mert ha eddig nem lett volna világos, mi maradni akartunk. Nagyon. Mert míg más kollégisták egy nap végén csupán a koliba mentek vissza, mi HAZAmentünk.

Ami az elkövetkező 24 órában történt, az körülbelül a csodával volt határos. Én személy szerint ott és akkor értettem meg, hittem el, hogy nincs lehetetlen. Milyen az, ha egy csapat ember tényleg akar valamit, ha egy célért önzés nélkül, akarattal küzdünk, akkor annak azonnali és hatásos eredménye van. A következő 1 nap eseményei:

·         még aznap este a 2. emelt megnyeri az amúgy nagyon kiélezett szintvetélkedőt, azzal, hogy az utolsó fordulóban a megszüntetés elleni transzparensekkel áll ki a színpadra

·         következő nap délutánig kb. 10 különböző féle plakát lepi el a kollégiumot, mely szintén a bezárás, megszüntetés ellen tiltakozik

·         estig elkészül egy videó, melyből egy külső szemlélő által is napnál világosabban kiderül, hogy miért teljesen helytelen és alaptalan ez a döntés, ami született

·         az esti kedves „beszélgetésen” a kollégium szinte összes lakója megjelenik, jelezvén, kikről született ez a döntés, azonnali választ várva a miértekről

Eljött az este. Megérkezett a rektor, az azóta kétes körülmények között munkahelyet váltó kollégája társaságában.

Egyből feltűnt neki, hogy nem egészen olyanok a körülmények, mint amit a meghívóban olvashatott: a teaházas kis létszámú beszélgetés helyett a galériás nagyteremben (Stone, jelenleg bérleti viták miatt nem használhatjuk) 450 emberrel nézett farkasszemet. Megvallom, nem lettem volna a helyében.

Rövidesen rátértünk a lényegre, hogy pontosan miért is vagyunk itt ennyien, és benyújtottuk az igényeinket az azonnali válaszokra is.

A feltett kérdésekre, melyek a döntés mivoltát és helyességét firtatták nagyjából az alábbi válaszok születtek:

·         a rektor ezelőtt soha nem volt még Tarkaréten, csak az tudta, hogy messze van

·         életében egyszer, sok évvel ezelőtt volt a Rádayban, fogalma sem volt arról, milyen körülmények uralkodnak ott

·         a fentiekből (=minden konkrét infó nélkül) tök logikusan adódott neki a döntés, hogy mi biztos be akarunk menni oda lakni

(A fentiekkel kapcsolatosan csak két gondolatébresztőt szeretnék megjegyezni:

1.       a szándék még nevezhető is jónak, csak azt, hogy 450 fiatalról ilyen alapvető információk nélkül ilyen határidővel dönt, nem tartom egy felelősségteljes dolognak, főleg nem egy rektor részéről

2.       arról nem esett szó, hogy mi történt volna a Tarkaréti ingatlannal, amennyiben ezt a dolgot sikerül véghezvinni. Ha jól körbenéztek, egy ipari terület kellős közepén (na jó, szélén:) terül el a koli, szerintetek ennek milyen piaci értéke volt akkor, bőven a válság előtt...?)

Ekkor jött az a rész, amikor megmutattuk neki, hogy hová és honnan akar minket költöztetni.

Kis fejtágítás arról (ha már az erre fizetett alkalmazottak nem tették meg), hogy hová mentünk volna több mint 400-an:

És egy kis beszámoló arról, hogy a „túl messze” lévő kollégium milyen, ahol az Ő értesülése szerinte nem érzik jól magukat a hallgatók:

Hát, a viselkedése alapján régen nem volt ilyen kínoshelyzetben, mint akkor… Más választása nagyon nem volt, mint azt mondani, hogyha maradni akarunk, hát maradjunk. Mi maradtunk.

Nem meglepő módon a „nyilatkozat” után nem sok ideig maradt köreinkben, nem maradt velünk bulizni. :)

Nem sokkal később a Ráday-t elkezdték felújítani, és „csodával határos módon” a Tarkaréti Kollégium is egyre több törődésben és odafigyelésben részesült az egyetem részéről (néha már túl sokban is, de az már egy másik történet).

 Talán nem tévedek nagyot, hogy erre mondja azt a népi közmondás, hogy sok lúd disznót győz.

u.i. az akkori koliigazgató mondogatta az események után, hogy akárhányszor találkozott a rektorral az egyetemen, mindig felemlegette neki ezt az estét. Benne is mély nyomott hagyott ezek szerint. Valószínűleg nincs hozzászokva, hogy közös akarattal és összetartással felül lehet bírálni bárkinek, még akár az Ő, egyéni döntését, akaratát is.